2015. december havi bejegyzések

Már készül a második könyvem kézirata

Kedves Olvasóim,

a téli időszak csendjét és ünnepek utáni nyugalmát kihasználva elkezdtem írni második könyvem. A cselekmény vázlata, pontosabban szólva a bűntény szálai már összeálltak a fejemben. A munkaanyag címe: Jerikó rózsája. Ebben újra találkozhattok majd néhány, A Lincheln kastély titkaiból megismert szereplővel, de hogy kikkel, most még maradjon titok. Annyit azonban elárulhatok, hogy az alábbi képen látható folyosó is szerepet játszik majd az események alakulásában.

www.lilymacellister.com
Kép: Lily Macellister

Egy újabb nyom a Lincheln kastély titkainak kiderítéséhez

“- … Ne törődjenek a szóbeszéddel barátaim, ez inkább csak olyan falusi legenda, mendemonda. Inkább térjünk vissza a kastélyba és folytassuk ott a beszélgetést némi harapnivaló társaságában. Egyre intenzívebben érzem a vacsora hiányát és ez meggátol abban, hogy tisztán tudjak gondolkozni – javasolta a gróf és zseblámpája fényénél gondolataiba merülve elindult vissza a tóparton.

A többiek követték, de néhányan azért fel-felpillantottak a föléjük magasodó hatalmas toronyra, amelynek ablakai fekete szemgödörként vészjóslóan tekintettek le rájuk… ”

Mi történt a kastély mellett a tóparton? És milyen titkot őriz a várkastély tornya? Rövidesen kiderül.

Ismét egy mozaik darabka a Lincheln kastély titkaiból

“- Jó lenne, ha Ann is velünk tartana. Próbáltam elérni, de ki volt kapcsolva a mobilja.

– Én is próbáltam hívni tegnap este, nekem sem sikerült. Mit is mondtál, hol van ez a kastély? – vette elő újra a képeket Adam.

– Skóciában. Miért?

– Ann is Skóciában van. Egy kastély felújításán dolgozik antropológus szakértőként, mert a munkások pár héttel ezelőtt több ezer éves mumifikálódott holttesteket találtak a kápolnában.

– Több ezer éves? Ne viccelj már, hogy kerülnének több ezer éves emberi maradványok egy skót kastélyba?

– Fogalmam sincs cimbora, mindegy is, térjünk vissza a te esetedre. Szóval, Larry barátunk szeretne bennünket is bevonni a nyomozásba? De mi régészek vagyunk, nem nyomozók.”

Sikerül Larry-nek bevonni Adam-éket a nyomozásba? Nemsokára kiderül…

Advent negyedik Angyala

Az asszony órák óta álldogált az áruház bejárata mellett, mintha várna valakire. A karácsonyi tömeg ki-be áramlott körülötte. Égő arccal, lesütött szemmel nézte a cigarettacsikkekkel teleszórt járdát, hátha megszánja valaki és legalább a bevásárlókocsiból visszakapott pénzt odaadja. A lelke sajgott a szégyentől, hogy kéregetni kell, de máshogy már nem tudta eltartani magukat. A férje hónapok óta kórházban van, se munkabér, se táppénz. Ő három állásban dolgozik. Hajnalban felkel, hogy négyre a csillogó irodaházban el tudja kezdeni a takarítást, fillérekért. Utána egy étterembe megy, ahol órákon keresztül mosogatja a koszos edényeket, majd ismét irodákat takarít este tízig és még így sem futja a legkevesebbre sem. A kisebbik gyerek, a fiúcska napközben óvodában van. Ott szerencsére semmit nem kell fizetni a család anyagi helyzete miatt, de a tizenkét éves lánya néhány nappal ezelőtt megbetegedett, az orvos pedig egy halom receptet adott. Miből fizesse ki? A gyerek lázas betegen fekszik otthon az alig fűtött házban. Miből vegyen tüzelőt és ennivalót? Miközben a gondjain töprengett, ismert karácsonyi dalok harsogtak az áruház hangszórójából, vásárlásra buzdítva az embereket, csak úgy özönlött a tömeg. Már hely sem volt a parkolóban és az utolsó bevásárlókocsikon veszekedtek egymással.

  • Karácsony? – gondolta magában szomorúan és nagyot sóhajtott. – Nekünk az csak álom. Miből tudnék én bármit is venni a gyerekeknek, amikor ennivalóra is alig futja. Örülök, ha legalább esténként be tudok fűteni, hogy ne a hideg házban aludjunk. Holnap odamegyek majd az egyik fenyőárushoz és kérek néhány letört fenyőágat, papírból meg hajtogatunk rá díszeket – jutott eszébe és ettől a gondolattól egy kis melegség költözött a szívébe.
Lily Macellister: Advent negyedik Angyala
Kép: pixabay.com

Közben az emberek továbbra is tömegével mentek el mellette a megrakott bevásárlókocsikkal. Rá se pillantottak a hidegben tőlük pár méterre csendesen, vacogva álldogáló asszonyra, aki úgy érezte, már jártányi ereje sincs. Ez már túl sok, ennyit nem bír el. Fáradt volt. Testileg és lelkileg is meggyötörték az elmúlt évek. Ahhoz is nagy bátorság kellett, hogy legyőzze önmagát és eljöjjön ide. Azt gondolta, az emberek között talán lesz, aki meglátja, megsajnálja és ad némi aprópénzt. Bármit megtett volna, csak kérni ne kelljen. De nem így történt. Mintha láthatatlan lenne, pillantásra sem méltatták.  Összeszedte maradék bátorságát és elhatározta, hogy a következő, boltból kilépő emberhez odamegy és kér egy kis pénzt, alamizsnát. A lelkét mardosó szégyent felülírta az életösztön.

Elsőként egy szigorú tekintetű, középkorú férfi lépett ki az áruházból. Az asszony nem merte megszólítani. De a következő egy fiatal nő volt, afféle menedzser típus, megrakott bevásárlókocsit tolt maga előtt. Az asszony odalépett hozzá és halk hangon kérte, adjon pár forintot. De a fiatal nő meg sem várta, hogy végigmondja, elutasítóan ránézett és csak ennyit mondott:

  • Sajnálom, nem.
  • Kérem, hölgyem, csak pár forintot adjon. A kislányom nagyon beteg, a férjem kórházban van, én szinte éjjel-nappal dolgozom, de a fizetésem nem elég gyógyszerre, tüzelőre és ennivalóra. Kérem, segítsen rajtam.

De a fiatal nő hajthatatlan maradt.

  • Azt mondtam, hogy nem. És ha tovább zaklat, szólok a biztonsági őrnek.

Az asszony szemét elöntötték a könnyek. Nem akart ő zaklatni senkit, csak kérni szeretett volna, életében először. Lehajtott fejjel, könnyein át nézte a tele bevásárlókocsit és halk hangon csak ennyit mondott:

  • Bocsásson meg, hogy zavartam.

Már teljesen átfagyott a teste az ácsorgástól. Topogva állt hol az egyik, hol a másik lábára, de már ez sem segített. Vékonyka cipője átázott a hóban. Még az kell, hogy ő is megbetegedjen, akkor aztán tényleg nem tudja, hogy miből fognak megélni – gondolta magában és összeszorult a gyomra a félelemtől.

A harmadik kilépő ember egy középkorú, termetes asszonyság volt. Bevásárlókocsija megrakva mindenféle finomsággal. Őhozzá is odalépett és halk hangon kérte, hogy csak pár forintot…

  • És cserébe nem árul semmit? Csak úgy adjak magának pénzt? Még mit nem. Mások legalább készítenek valami kis csecsebecsét és azt árulják. Még ilyen lusta teremtést. Menjen innen, mert szólok a biztonsági őrnek – fröcsögte, majd kezével úgy meglökte az asszonyt, hogy az elesett.

Ekkor egy harminc év körüli férfi lépett oda hozzájuk. A biztonsági őr volt.

  • Mi a probléma? – kérdezte.
  • Az, hogy zaklatja a vásárlókat. Kéreget.
  • Nem zaklatok én senkit – szólt az asszony szégyenkezve, és próbált felkelni a földről. Az őr megfogta a karját és felsegítette.
  • Jöjjön, menjünk be az irodába, adok egy forró teát és mondja el, hogy mi történt.

A szolgálati bejáraton mentek be. Az asszonynak jólesett a tea, a radiátor mellett pedig felmelegíthette teljesen átfagyott testét.

  • Igaza volt – szólalt meg halkan, lehajtott fejjel. – Tényleg kéregettem.

Ebben a pillanatban egy szép arcú, fiatal nő lépett az irodába. Csodálkozva nézett a nőre, majd meghallgatva a történetet csak ennyit mondott:

  • Maradjon még egy kicsit, megnézem, mit segíthetünk – azzal elsietett.

A következő pillanatban az áruház hangosbeszélőjén keresztül nagyon kedves női hang szólalt meg:

  • Kedves vásárlóink. Ma van Advent utolsó vasárnapja és vannak köztünk akiknek idén, ha nem segítünk, nem lesz boldog, szép ünnepük.

Majd a szokásos karácsonyi dalok helyett csodálatos, éteri zene hangjai csendültek fel és töltötték be a hatalmas áruházat. Az addig idegesen, egymást lökdösve, tolongva vásárló emberek megálltak és hitetlenkedve hallgatták a muzsikát. Soha nem hallottak még ehhez foghatót. Szeretet, béke és nyugalom költözött a szívekbe. Az emberek a pénztáraknál sorra ajánlották fel az élelmiszer adományokat, volt, aki még pénzt is dobott a gyűjtőládába.

Fél órával később a fiatal nő visszatért és egy bevásárlókocsit tolt maga előtt, amelyben több doboz volt telis-tele mindenféle finomsággal.

  • Ezt mind magának küldik az emberek – mondta mosolyogva, majd kivett a zsebéből egy borítékot és átnyújtotta – és ezt is.

Az asszony könnyes szemmel nézte a sok finomságot. Kinyitotta a borítékot, amelyben annyi pénz volt, hogy ő fél év alatt sem keresne meg ennyit.

  • Köszönöm, nagyon köszönöm. Isten áldja meg magukat és azokat az embereket, akik ezt a sok mindent adták nekünk – nézett rájuk hálásan.
  • És ha minden igaz – szólalt meg a fiatal nő – a biztonsági őr kollégának pont lejárt a munkaideje, segít majd kocsival mindent hazavinni.
  • Sőt, a parkolóban talán még fenyőfát is tudunk venni – mondta mosolyogva a férfi.

Útközben az asszony megkérdezte, hogy ki volt ez a kedves, fiatal nő, aki segített rajta, és akinek még a nevét sem kérdezte meg.

  • Nem tudom. Ma délután ő helyettesítette a vezetőnket, akinek az év végi leltár miatt sürgősen be kellett menni a központba  – válaszolta a férfi, majd elgondolkozva hozzátette – évek óta itt dolgozom, de ilyen nyugodt, békés, karácsony előtti napot még soha nem láttam.

Aznap zárásig több családnak is elegendő adomány gyűlt össze az áruházban. És az ott vásárló és adományozó emberek sem tértek haza karácsonyi ajándék nélkül, mert a lelkükben és a szívükben magukkal vitték a csodálatos éteri zenét, a szeretet muzsikáját, melyet egy adventi Angyal hozott el a földre az embereknek.

Advent negyedik Angyala: Vega (Lant csillagkép)

Egy újabb mozaik a Lincheln kastély titkaiból

“Közel hatórás utazás után, amely csodás angol tájakon vezetett keresztül, végre feltűnt a távolban, a látóhatár szélén a tekintélyt parancsoló, impozáns ódon várkastély. A rendőrségi kisbusz sofőrje, Paul – aki erről a vidékről származott és a rokonsága most is itt él – elmondta, hogy a kastélyt évszázadok óta titkok övezik. A helybéliek között az a szóbeszéd járja, hogy az elmúlt pár száz évben egy rejtélyes vallási társaság központja volt. Jorgosnak felcsillant a szeme. Régészként imádott mindent, ami titokzatos és rejtélyes. És most itt van ez a csodálatos, szinte eredeti állapotában megmaradt skót várkastély, amelyet ugyanaz a főúri család birtokol évszázadok óta és tele van titkokkal…”

Advent harmadik Angyala

Advent harmadik vasárnapjának estéje volt. Órák óta esett a hó, puha, meleg takaróval borítva a sírokat. A nő régóta ácsorgott a temető eldugott szegletében az egyik sírnál . Arcán forró könnycseppek gördültek végig, ahogy elgondolta, mások most gyújtják meg együtt az adventi koszorú harmadik gyertyáját. De neki már nincs kivel. Lehajolt, zsebéből elővette a kis mécsest és hosszan nézte, ahogy az öngyújtó lángjával életre keltett parányi fény táncolva bevilágítja a sírokat.

Lily Macellister: Advent harmadik Angyala
Kép: pixabay.com

Eszébe jutott az a szörnyű éjszaka. Hazafelé tartottak. Vidáman beszélgetve tervezgették az első boldog, közös karácsonyt, amikor a kanyarban feltűnt a kamion. Azon az éjszakán nemcsak a férjét veszítette el, de az annyira várt közös babájukat is. A tragédiát azóta sem tudta feldolgozni. Zsebéből elővette a gondosan megírt búcsúlevelet, hogy még egyszer átolvassa, de alig ért az első sor végére, egy hópihe pont a vidáman táncoló gyertyalángra hullott és a fény kialudt. A nő újra meggyújtotta a kis mécsest, de a láng ismét kialudt. Kezdte elveszíteni a türelmét. Régóta tervezte, és most végre rászánta magát. Miért? Miért nem hagyják, hogy megtegye? Ekkor egy hang szólalt meg közvetlenül mögötte:

  • Kisasszonykám, mit csinál itt egyedül a sötétben?

Gyorsan megfordult. Idős, hajlott hátú temetőőr állt a sírkő mellett, régimódi olajlámpával a kezében.

  • A temetőkert már rég bezárt, ilyenkor otthon kellene lenni a jó meleg szobában.

A nő a lámpa fényénél alaposan szemügyre vehette az arcát. Gyakran kijárt ide, de ezt az őrt soha nem látta. Felállt, kesztyűs kezével megtörölte az arcát, lesöpörte kabátjáról a havat és összehajtogatta az addigra már átnedvesedett búcsúlevelet. Arra várt, hogy a férfi elmenjen és be tudja fejezni, amit elkezdett, de az csak állt botjára támaszkodva a sírkő mellett és várt.

  • Még van egy kis dolgom, szeretném elintézni, utána hazamegyek. Ígérem – válaszolta a nő elcsukló hangon, közben nem mert az idős ember szemébe nézni.
  • Jól van. Nem akartam megzavarni, csak láttam a pislákoló fényt és idejöttem, hogy segítséget kérjek.
  • Segítséget? Tőlem?
  • Igen – válaszolta halk, határozott hangon az idős temetőőr.  – Odajönne velem az egyik sírhoz?
  • Nem is tudom – válaszolt a nő bizonytalanul, majd látva a kedvesen mosolygós szempárt hozzátette – persze, odamegyek. De miben kell segítenem? – kérdezte kissé csodálkozva.
  • Ha odaértünk, meglátja – azzal az idős férfi korát meghazudtoló gyorsasággal megfordult és a kezében lévő lámpással intett, hogy kövesse.
  • Rendben – morogta a nő kissé kelletlenül.

A hó egyre sűrűbben esett, és a szél is kezdett feltámadni, ezért kénytelen volt megszaporázni a lépteit, mert nem akarta szem elől téveszteni az őrt, aki a temetőnek egy félreeső szegletébe vezette. Végül megálltak egy kripta előtt. Az ajtaja résnyire nyitva volt és fény szűrődött ki. Félve lépett az ajtóhoz és bekukucskált. Egy férfi volt bent. A Mária oltárnál térdelt és fejét összekulcsolt kezeire hajtva imádkozott. A nő lába alatt megroppanó hó zajára összerezzent és megfordult.

  • Bocsánat, nem akartam megzavarni – szabadkozott a nő, – a temetőőr hívott ide, hogy valakinek segítségre van szüksége, mutatott a háta  mögé, majd a férfi csodálkozó pillantását látva ő is megfordult. De az idős ember nyomtalanul eltűnt.

Körülnézett, hátha látja valahol a lámpáját, de csak az egyre sűrűbben eső hópelyhek kavarogtak a sötétben.

  • Semmi baj, jó, hogy jött – szólalt meg a férfi csendesen, – nem vettem észre, hogy ennyire esik a hó és könnyen itt ragadhatunk. Kocsival jött?
  • Busszal jöttem – válaszolt a nő szomorúan, mert érezte, hogy az eltervezett dologból ma már nem lesz semmi.
  • Elvihetem egy darabon? – kérdezte a férfi már másodszorra és megérintette a nő karját. – Minden rendben van?
  • Nincs semmi baj, csak elgondolkoztam. Lenne még egy kis dolgom, én inkább visszamegyek a …

De nem tudta befejezni a mondatot, mert a hóvihar felerősödött. A szél ordítva tépte a magas fenyők ágait, mintha hatalmas, túlvilági karok próbálnák lerázni róluk az egyre súlyosabb hótakarót.

  • Majd legközelebb elintézi. Induljunk, mert ez az időjárás nem sok jót ígér – javasolta a férfi és gondosan bezárta a kripta ajtaját.

Egymásba kapaszkodva, egymást támogatva indultak el a viharos szélben az addigra már térdig érő hóban. Az orrukig is alig láttak a sötétben. A férfi elővette a mobilját, de csak a körülöttük kavargó hópelyheket látták a fényénél.

  • El fogunk tévedni – kiáltotta a nőnek.
  • Mit mond? Nem értem?
  • El fogunk tévedni. Nem látom az utat, hogy merre kellene mennünk.

Ekkor a távolban meglátták egy lámpa imbolygó fényét.

  • Ott van a temetőőr – mutatott a nő a fény irányába. Menjünk, kérdezzük meg tőle.

Elindultak a hóviharban a lámpa felé, de hiába szaporázták a lépteiket, nem érték utol. Egyszer csak a férfi felkiáltott:

  • Nézze, ott van a kapu.

A temető kapujához érve döbbenten látták, hogy a kerítésen túl szinte egyáltalán nem fúj a szél és alig esett hó. Pár centi borította csupán az utakat.

  • Ez nagyon furcsa, ilyet még soha nem láttam – törte meg a csendet elsőként a férfi és csodálkozva nézte a kerítés által elválasztott két világot.
  • Meg kellene keresnünk az őrt. Nagyon idős ember, egészen biztosan megfagy ilyen időben, ha bent marad – aggodalmaskodott a nő.

De ebben a pillanatban egy zsörtölődő hang szólalt meg mögöttük.

  • Szerencséjük, hogy az elfagyott csapot kellett megjavítanom, különben már rég otthon lennék a jó melegben. Maguk meg itt fagyoskodhatnának ebben az ítéletidőben a bezárt kapu mögött reggelig.

Megfordultak. Negyven év körüli férfi állt mögöttük, a temetőőr volt az.

  • De jó, hogy látom – lépett hozzá a nő. A kollégája, az idős férfi még bent van. Itt tévesztettük szem elől a kapu környékén. Meg kellene keresnünk, nehogy baja essen.

Az őr értetlenül nézett rá.

  • Hölgyem, nekem nincs kollégám – azzal fejcsóválva becsukta mögöttük a kaput és elindult hazafelé.

A férfi és a nő néhány pillanatig még csodálkozva állt a kerítés mellett, majd beszélgetésbe merülve elindultak a parkoló felé.

A temetőkert bezárt kapuja mögött elcsendesedett a szél és elállt a hóesés. Amikor az utolsó kóbor hópihe is otthonra talált az egyik sírkő tetején, a havas fenyőfák takarásából egy angyal lépett elő. Mosolyogva nézett utánuk. Majd megfordult, kitárta hatalmas szárnyait és pillanatok alatt eltűnt a tengernyi csillag között az égen, hogy jelentse annak a két léleknek, akik szeretteik magányos szomorúságát látva Advent harmadik vasárnapján leküldték a földre, hogy küldetése sikerrel járt.

Ha felnézünk az égre, a Skorpió csillagkép szívében egy hatalmas, vöröses fényű csillagot látunk, az Antares-t, amelyet körülvesz milliónyi fénylő csillag.  Ők azok, akik szeretteik földi útját egyengetik az égből…

Advent harmadik Angyala: Antares (Skorpió csillagkép)

Ismét egy rövid részlet a könyvből

Ismét egy rövid részlet a rövidesen megjelenő A Lincheln kastély titkai című könyvemből:
 
Lily Macellister: A Lincheln kastély titkai
Lily Macellister: A Lincheln kastély titkai

“Mire a beszélgetésben eddig eljutottak, egészen beesteledett. Megegyeztek, hogy holnap ismét találkoznak és közösen meghatározzák a további lépéseket. Guvnor felügyelő jó vendéglátóként gondoskodott a kényelmükről. Kérésére a kis csapatot a Temze déli partjától nem messze fekvő régimódi, patinás London Bridge Hotelben szállásolták el. Kesze-kusza folyosóival, trükkös félemeleteivel, félhomályba burkolózó lépcsőházaival és hátsó udvarra nyíló tűzlétrájával a kis nyomozócsapatnak egészen ideális, de – mint később kiderült – korántsem veszélytelen főhadiszállásává vált.”

Advent második Angyala

Az idős asszony a kihűlt tűzhely mellett kuporgott egy zsámolyon. Ráncos, csontos kezét imára kulcsolta. Két fiáért imádkozott, akik a tornyos nagyvárosban élnek messzi idegenben, ahonnan csak nagyon ritkán tudnak hazalátogatni.

Egész életében keményen dolgozott. Az ura meghalt réges-régen, egyedül nevelte fel a gyerekeit, taníttatta, iskolába járatta őket. Mindketten kijárták a híres-neves egyetemet a messzi fővárosban, pedig nem kevés pénzbe került a kollégium és a városi élet. Eladta mindenét és szinte éjjel-nappal dolgozott, hogy a fiainak jobb élete legyen.

És most itt van újra, karácsony időszaka. Az év legszebb napja, a fény és a szeretet ünnepe közeledik és ő most is, mint annyi éve már, egyedül fog karácsonyozni, mert a gyerekeknek drága a hazaút, sok a munka és kevés az idő. Legalábbis ezt mondják mindig, amikor ritkán, évente kétszer-háromszor sikerül telefonon beszélni velük.

Odakint jeges, hideg szél süvöltött, szaggatta-tépázta a kis tanya köré ültetett fák ágait. Az idős asszony szorosabbra húzta magán a vastag kendőt és odadőlt a semmi meleget sem adó kályhához. A ráncos, öreg kéz újra imára kulcsolódott és kérte a Teremtőt, hogy a fiainak ne legyen bántódása, hogy jó életük legyen, boldogok és egészségesek legyenek. Így esteledett be. Gyertyát nem gyújtott, minek, hiszen imádkozni sötétben is lehet.

Közben odakint egyre sötétebb és hidegebb lett. Hirtelen furcsa, derengő fényesség és meleg árasztotta el a szobát. Az idős asszony felnézett és ekkor látta meg Őt. Az ajtóban állt. Hatalmas, hófehér szárnyait védőn kitárta, mosolyának fénye beragyogta az alacsony, vályogfalú ház apró helyiségeit. Az idős asszony szeméből könnyek potyogtak, ahogy alig hallhatóan megszólalt:

  • Olyan jó, hogy eljöttél. Csak egyetlen egy kérésem van, kérlek, vigyázz a fiaimra.

Az angyal, mert bizony ő volt az, odalépett hozzá. Megsimogatta a gondoktól barázdált, könnyes arcot és kedves hangon így szólt:

  • Gyere, tarts velem, vigyázzunk rájuk együtt – azzal hatalmas, puha szárnyaival átölelte az aprócska, törékeny testet és elrepítette. Fel, egyenesen a csillagos égbe.
ball-1022123_960_720
Kép: Gerd Altmann

Pár héttel később a két fiút egy hivatalos levél várta a bankár negyedben bérelt elegáns lakásuk postaládájában. Ebben tájékoztatta őket a magyar hatóság, hogy advent második vasárnapján elhunyt az édesanyjuk.

Azóta, ha valaki felnéz éjszaka az égre és elég figyelmes, láthat a Szíriusz mellett egy apró, fénylő csillagot…

Második Adventi Angyal: Szíriusz (Nagy Kutya csillagkép)

Advent első Angyala

A kisfiú éhesen, vacogva feküdt a vékony, rongyos takaró alatt. Nem sokkal karácsony előtt jártak, odakint dermesztő hideg szél borzolta a fenyőfák havas ágait. Ennek ellenére még nem fűtöttek be az aprócska faluszéli ház kályhájába. Sovány, beteges édesanyja minden nap reggeltől késő estig dolgozott éhbérért, hogy el tudja tartani magukat, de a mostohaapja minden pénteken elitta azt a kevés pénzt is a kocsmában. Az anyának választani kellett, tüzelőt vesz vagy ennivalót.

Csütörtök este volt, és a kisfiú pontosan tudta, hogy ez mit jelent. Könyörtelenül eljön a holnap este és mostohaapja megint éjfél után fog részegen hazatántorogni. Először elveri őt, utána az anyját. Kicsi kezén rettegve számolgatta minden este, hányat alszanak még békében addig, amíg újra kinyílik a pokol ajtaja és a mostohaapja képében belép rajta a gonosz.

Amíg élt a nagymamája, sokkal jobb volt, mert minden pénteket és szombatot nála töltött. De a mama szeptemberben meghalt. Kicsi tudatával nem tudta még felfogni, hogy ez mit jelent. Úgy gondolta, a mama elment valahová, messzire, ahol talán most a nővérkéjével együtt vannak, de nemsokára visszajönnek mindketten, és újra szép lesz minden. A nővére előző évben halt meg, karácsony másnapján, miután előző éjjel a mostohaapjuk részeg dühében félholtra verte.

Kép. Gerd Altmann

A fiúcska ezen az estén is összegömbölyödve feküdt a jéghideg ágyban, szőke fejecskéjét a koszos párnára hajtotta, amennyire tudott betakarózott és imára kulcsolta a kezét. Úgy, ahogy a nagymamája tanította, és suttogva imádkozni kezdett. Mint minden este, most is azt kérte, hogy jöjjön vissza a testvére és a nagymama, az anyukája gyógyuljon meg és a mostohaapja soha többé ne bántsa őket. Még az imádkozás végére sem ért, amikor valaki kintről halkan megkocogtatta a jégvirágos ablaküveget. A kisfiú összerezzent a váratlan zajra. Óvatosan kikukucskált a takaró alól. Meleg, halvány rózsaszín fény szűrődött be a szobába az ablakon át, és a fényben megpillantott az ablak előtt egy kicsi, törékeny lényt, akinek a termetéhez képest hatalmas, hófehér szárnyai voltak.

  • Engedj be – kérlelte vékonyka, csilingelő hangon.

A kisfiú felkelt az ágyból, az ablakhoz lépett és óvatosan kinyitotta. Arcocskáját megcsapta a jeges kinti levegő. A szárnyas lény egy szempillantás alatt a szobában termett, rózsaszín fénybe és szokatlan melegbe burkolva a kopott, hideg szobát. A fiúcska becsukta az ablakot, gyorsan visszabújt az ágyába és a takarója alól figyelte a furcsa lényt.

Az angyal, mert bizony ő volt az, odaröppent a kisfiú párnájára, aki így egészen közelről alaposan szemügyre vehette őt. Hosszú, aranyszőke haja a derekáig ért. A szeme kék volt, mint tavasszal az égbolt, a ruhája hófehér, csillogó selyemből, a cipője pedig hópehelyből készült. De legjobban a szárnyai nyűgözték le a kisfiút. Az angyal teljesen össze tudta zárni két hatalmas, hófehér tollakkal fedett szárnyát, ezáltal láthatatlanná válhatott az emberek előtt, mert úgy nézett ki, mint egy pihe-puha hógolyó.

  • Miért vagy szomorú? – kérdezte csilingelő hangon a fiúcskát.
  • Nagyon félek az apukámtól, megver engem és az anyukámat is. Holnap este is eljön és megint bántani fog – hangzott a halk, sírástól elcsukló válasz. – Annyira szeretném, ha szeretne, ha játszana velem és soha többé nem bántana bennünket – szakadt ki a kisfiúból a zokogás.

Az angyal kék szemében szomorúság csillant. Odaröppent a síró kisfiú vállára és puha tollakból álló szárnyaival gyöngéden megsimogatta a könnyektől maszatos arcot.

  • Félek elaludni. Kérlek, maradj velem – könyörgött a kisfiú zokogva.
  • Rendben, itt maradok, és egy mesét mondok neked. De előbb csukd be a szemed – válaszolt mosolyogva az angyal. Azzal felröppent és csodálatos aranyszínű álomport szórt a levegőbe.

A fiúcska pár pillanattal később édes álomba merült és csodás dolgokról álmodott. Volt egy társa, egy nagy, erős és barátságos kutyus, aki boldog farokcsóválással és vakkantással üdvözölte kis gazdáját minden reggel. Álmában az édesanyja egészséges és boldog volt, a mostohaapja pedig úgy szerette, mint a szeme fényét. Kacagva játszottak a kertben, majd kézen fogva, vidáman beszélgetve bejöttek a jó meleg, tiszta lakásba, ahol az anyukája gőzölgő, finom vacsorával várta őket.

Másnap korán reggel felébredt és szomorúan látta, hogy ez a sok szépség csak álom volt. Kereste az angyalt, de sehol sem találta. Szomorúan ment ki a szobájából, hogy megmosakodjon az odakészített jéghideg vízben. A konyhában meglátta munkába készülődő édesanyja gondterhelt arcát, és rögtön eszébe jutott, hogy eljött megint az a nap, amit egyikőjük sem vár, mert a pokolnál is rosszabb. Estefelé beállít majd a mostohaapja, hogy elvigye az anyja kevéske fizetését is a kocsmába. Utána pedig jön az éjszaka és vele együtt a végeláthatatlan kiabálás, verés és rugdosás.

Egész nap egyedül volt otthon, mert óvodára nem telt. Minden reggel az anyja kitett egy darabka kenyeret, meg fél kancsó tejet az asztalra. Ez volt az egész napi étele. Játéka nem volt, ezért a képzelete szárnyára bízta magát, hogy elüsse az időt. De ma semmihez sem volt kedve, az éjszakai álom járt az eszében. Délután szokatlanul melegen sütött be a nap a szobájába, pont az ágyára. Elgyötört, ütésektől és rúgásoktól megkínzott kis testének jólesett a napocska gyógyító meleg cirógatása, ezért lefeküdt az áldott napsütésben az ágyára és bízva abban, hogy az álom folytatódik, elszenderült.

És valóban, álmában újra hallotta a vidám kutya csaholást. De ez a barátságos ugatás valahogy most nagyon élethű volt, és egyre hangosabbnak tűnt, mígnem a kisfiú a nagy zajra felébredt. Álmosan dörzsölte a szemét, felült az ágyban, és ahogy kezdett egyre jobban magához térni hallotta, hogy a kutyaugatás valódi, és a bejárati ajtó felől jön.

Bár az anyja megtiltotta, hogy bárkinek kinyissa az ajtót, most mégis odament és óvatosan kinézett a kulcslyukon. Az ajtó előtt egy gyönyörű, zsömleszínű bundájú, nagy, erős és barátságos kutyus ült. Pont olyan, amilyet előző éjjel álmába látott. A kisfiú megbabonázva nyitotta ki az ajtót. A kutya vidám farokcsóválással besétált rajta, leült a kisfiú elé és meleg, gesztenyebarna szemével egyenesen a szomorú, kék szempárba nézett. A fiúcska letérdelt és átölelte a kutya nyakát. Arcát a meleg, pirítós kenyér illatú bundába fúrta és sírt, mert eszébe jutott, hogy mi lesz, ha hazajön az anyja és nem engedi, hogy itt maradjon az új barátja. De még a végére sem ért a gondolatnak, amikor hirtelen nyílt az ajtó és belépett rajta az édesanyja. A kisfiú felemelte a fejét és könyörgő, könnyes szemmel nézett rá. Az anya némán, döbbenten állt az ajtóban néhány pillanatig, majd szó nélkül leült a kopott asztalhoz. Még mindig szó nélkül hol a kutyára, hol pedig a kutya mellett térdelő fiára nézett, amint az a könnyeivel küszködve ölelte a kutya nyakát, mintha elválaszthatatlan barátok lennének. Az anya előtt leperegtek a sok-sok évvel ezelőtti boldog életének a képei, amikor még előző férjével, a gyermekei édesapjával élt. Volt egy ugyanilyen kutyájuk. A férje hetente egyszer kijárt tűzifáért a közeli erdőbe és ilyenkor a kutya mindig elkísérte. Pár nappal karácsony előtt az egyik szomszéd futva rohant át hozzájuk, hogy nagy baj történt. Orvvadászok lelőtték a férjét és a kutyájukat az erdőben. És most itt van ez a kutya. Teljesen úgy néz ki. A bundája és a szeme, az a jóságos, meleg tekintet. Majd könnybe lábadt szemmel csak ennyit mondott a fiának:

  • Nem bánom, maradjon. De nem tudom, hogy mit adunk majd neki enni – azzal odafordult a tűzhelyhez, hogy a maradékokból valami vacsorát készítsen maguknak, és a fia ne lássa a feltörő emlékek legördülő könnycseppjeit az arcán.

Alig készült el a szegényes vacsora, amikor mintegy végszóra megérkezett a ház ura. Kopogás nélkül rúgta be az ajtót, úgy, hogy a zár kiszakadt az ajtókeretből, majd szétnézett. Megvető tekintete az asztal mellett kuporgó gyerekre és a tűzhely mellett álló asszonyra tévedt. Ahogy végignézett a nő sovány alakján, hirtelen vad, ősi ösztönök kerítették hatalmukba és ilyenkor azt se bánta, ha a gyerek is látja, mit művel az anyjával. De most nem volt ideje szórakozásra. Kellett a pénz. A torka kiszáradt és az agyának is szüksége volt a tompításra, mert a lelkiismeret hangja nem  hagyta nyugodni egy percre sem.

  • Hol a fizetésed? – kérdezte dörgő hangon, és odalépett az asszonyhoz.

Szokott módon ütésre emelte a kezét, de ekkor olyan történt, amire nem számított. Az asztal mögül előugrott egy kutya és elkapta a kezét. A borotvaéles fogak a húsába mélyedtek. A férfi felüvöltött a fájdalomtól.

  • Hogy kerül ez ide? Hiszen lelőttem őket!? – kiabálta a fájdalomtól eltorzult arccal.

Másik szabad kezével próbálta ütni a kutya fejét, de az csak még elszántabban szorította, marcangolta a karját. Ekkor a férfi benyúlt a zsebébe, elővette a kését és a kutya felé szúrt. De az még időben érzékelte a veszélyt, eleresztette a férfi karját, aki a lendülettől elveszítette az egyensúlyát, és arccal előre beesett a tűzhely és az asztal közé. A kés kiesett a kezéből és becsúszott a komód alá.  A kutya csak erre várt. Az asztal mögül ismét előjött és morogva, vicsorogva indult a földön fekvő férfi felé. Az átkozódva, szitkozódva tápászkodott fel és vérző kezét magához szorítva az ajtó felé indult, majd hangosan káromkodva eltűnt az éjszakában.

Egyedül maradtak. Az anya, a fia és a kutya. Az aprócska konyhára kísérteties csend telepedett. A kisfiú a félelemtől remegve, könnyes szemmel kuporgott az asztal mellett. Ekkor halk léptekkel odament hozzá a kutya, meleg, barna szemeivel barátságosan ránézett, megnyalta a maszatos arcocskát és a kisfiú ölébe hajtotta a fejét. Az anya az imént hallottaktól megdöbbenve állt a tűzhely mellett. Hosszú percekbe telt, amíg fel tudta fogni a történteket és azt, amit ez az ember az imént mondott.

  • Istenem, hát nemcsak a lányomat és az anyámat verte halálra ez az állat, de a férjemet is ő gyilkolta meg!? – szakadt ki belőle a kétségbeesett felismerés és arcát kezébe temetve zokogva borult az asztalra.

Az este és az éjszaka meglepően csendesen, nyugodtan telt. Az anya amennyire tudta megjavította a bejárati ajtót, majd megvacsoráztak és lefeküdtek. A kisfiú ezen az estén boldogan osztotta meg az ágyát újdonsült barátjával, és a másik szobában az édesanya is nyugodtan hajtotta álomra a fejét, mert tudta, hogy ma éjjel nem kell hívatlan látogatótól tartaniuk, van, aki vigyáz mindkettőjük álmára.

Eltelt egy nap, majd kettő, végül egy hét, de a férfi nem került elő többé. A faluban elmondták az anyának, hogy aznap este megjelent a kocsmában a férje vérző karral, majd arról kezdett zavaros tekintettel beszélni, hogy feltámadtak és kísértik őt. De hogy kik támadtak fel és kísértik, azt a részeg hadoválásból nem lehetett kiszűrni. A kocsmáros azt is elmondta, hogy éjfél után nem sokkal két cimborájával együtt felkerekedtek és erősen ittas állapotban az erdő felé vették az irányt. Azóta egyiküket sem látta senki a faluban, de még a környéken sem.

Teltek-múltak a napok és beköszöntött a tavasz. A kis faluszéli házban az anyának már nem kellett éjszakára sem fűteni. A tavaszi melegnek és annak a ténynek köszönhetően, hogy a férje nem vámolja meg a családi kasszát, egyre több pénz jutott élelemre és még egy kis tartalékot is félre tudott tenni minden héten, sőt, most már óvodára is futotta. Egyik nap munkából hazafelé jövet meglátta a falu főterén a hirdetést, hogy a városi jegyző fogadónapot tart. Összeszedte a bátorságát és bement, hogy megkérdezze hogyan, milyen módon tudna elválni eltűnt iszákos, agresszív férjétől. A jegyző nagyon készségesen elmondta, hogy milyen szabályok vonatkoznak erre az esetre. A nő aznap boldogan és könnyű szívvel ment haza, mert tudta, hetek kérdése és többé semmi, de semmi nem fogja családja gyilkosához kötni.

Május közepén végre eljött az a nap, amit az anya annyira várt. Szabadságot vett ki, felvette legszebb ruháját és úgy ment be a városi bíróságra, ahol nagyjából tíz perc alatt kimondta a bíró, hogy a házassága felbontásra került. A szokásos papírmunkák elvégzése után a nő boldogan lépett ki a bíróság kapuján. Soha ilyen szabadnak nem érezte magát. Csodálatosan sütött a nap és a tér túloldalán megpillantotta a régről ismert cukrászdát. Tétova léptekkel indult a bejárat felé.

  • Istenem – gondolta magában, – milyen rég jártam, jártunk itt utoljára.

Vetett egy pillantást magára az egyik kirakat üvegében és megállapította, hogy ennél jobb alkalom nincs is arra, hogy beüljön és felidézze a régi boldog időket. Úgy érezte, most már lelkileg is készen áll rá. Vett egy mély levegőt és belépett az ajtón. Odabent a régről oly jól ismert látvány fogadta. A székek kárpitozása, az asztalok, a tapéta mintája is ugyanolyan volt, mint évekkel ezelőtt. Leült egy csendes, félreeső sarokba és hagyta, hogy az emlékek újra átjárják. Ez volt a kedvenc asztaluk a párjával, a gyermekei édesapjával. Milyen sokat ültek itt, meghitten összebújva, kettesben.  Gondolataiból a felszolgáló hölgy jól ismert kérdése zökkentette ki. Két szelet tortát kért, az egyiket becsomagoltatta a fiának. A hölgy mosolyogva felvette a rendelést és visszasietett a pult mögé. A nőt újra megrohanták az emlékek. Nyáron, munka után mindig útba ejtették a párjával a kávéházat, mert akkor a sütemények mellett volt fagylalt is. Vettek egy-egy gombóccal, majd kézen fogva elsétáltak a közeli parkba, ahol összebújva leültek egy padra és sötétedésig beszélgettek. Könnyes szemmel gondolt az ellopott boldogságára, az első férjére, az édesanyjára és a lányára, akiket az az agresszív gyilkos ölt meg. Szerencsésnek tartotta magát, hogy legalább a kisfia életben maradt, túlélte azt a sok szörnyű verést és a lelke mélyén magát okolta mindezért. És akkor ott, a kávéházban tett egy fogadalmat magának. Élete hátralévő részében minden tőle telhetőt megtesz, hogy a kisfia a lehető leghamarabb elfelejtse ezt az egész szörnyűséget, és olyan boldog élete legyen, amilyet csak szerény körülményeihez képest biztosítani tud neki.

Gondolataiból ismét a felszolgáló hölgy zökkentette ki, aki megérkezett a rendeléssel. Egy szelet finom tortával egy nagyon szép tányéron, mellé a díszesen csomagolt kis dobozkában a másik szelet süteménnyel és egy csésze finom illatú, gőzölgő kávéval. A nő gyomra összeszorult, nagyon vágyott egy kávéra, de erre már nem volt pénze. Pont annyi volt nála, amiből a két szelet tortára futotta. Szabadkozva mondta, hogy itt biztos valami félreértés történt, mert ő nem kért kávét. Ám a hölgy a megszokott, kedves mosolyával a cukrászda másik sarkában ülő férfi vendég felé mutatott.

  • Az úr küldi önnek – mondta, majd elsietett a többi vendéghez.

A nő ekkor vette észre az elegáns, negyvenes éveiben járó, szimpatikus férfit. Hirtelen nem tudta, mit csináljon, végül kedvesen biccentett a férfi felé, ezzel jelezve, hogy köszönettel elfogadja a kávét. A férfi felállt és odalépett az asztalához. A nő először zavarba jött, ez a helyzet teljesen váratlanul érte, végül intett a kezével, hogy foglaljon helyet. A férfi leült, udvariasan bemutatkozott és elkezdtek beszélgetni. Teltek-múltak a percek, majd az órák, és ők még mindig ott ültek a kis kávéházban.

A nő aznap boldogan ment óvodába a kisfiáért. Hazafelé sokat nevetgéltek, vidáman beszélgettek. Beérve a házba, letette a becsomagolt tortát az asztalra. Boldogan gondolt arra, hogy vacsora után odaadja a kisfiának, aki még sosem evett ilyet. Majd álmodozó tekintettel, dudorászva nekilátott, hogy vacsorát főzzön maguknak. Eközben a fiúcska a kutyával játszott a kertben. Kezdett sötétedni és a labda begurult a néhány hete ültetett virágágyásba, a nefelejcsek közé. Ahogy a kisfiú lehajolt, hogy felvegye a labdát a virágok között megmozdult valami. Egy hógolyót látott, amely lassan szétnyílt és egy aranyhajú, szárnyas teremtés bújt elő belőle. Megmozgatta hatalmas, tollas szárnyait és hópehelyből készült cipellőjét, majd a fiúcska maszatos kis tenyerébe röppent. A kisfiú boldogan felkiáltott.

  • Karácsony angyala! De jó, hogy újra látlak – majd suttogva hozzátette – köszönöm neked. Nagyon-nagyon köszönöm.
  • Szívesen – válaszolt mosolyogva az angyal, a jól ismert csilingelő hangon – és ne feledd, ha szükséged van rám, hívj bármikor, jövök.

Azzal szétnyitotta szárnyait és felröppent a közeli fa ágai közé, ahonnan búcsúzóul még visszaintegetett a nefelejcsbokrok között álldogáló fiúcskának. Majd tovább szállt a fa tetejére, egyre magasabbra, míg végül eltűnt a kisfiú szeme elől. És ebben a pillanatban az égen millió csillag fénye ragyogott fel. A fiúcska csak állt és megbabonázva nézte az égen sziporkázó fényeket.

  • Kisfiam, mit csinálsz itt kint, a sötétben? – szólalt meg váratlanul az édesanyja.
  • Anyu, tudtad, hogy az angyalok az égben laknak? Mindegyik csillag egy-egy angyal háza, az enyém is ott lakik fent.
  • Régen tudtam – válaszolt szomorúan az anya és megsimogatta a szőke fejecskét, – csak időközben elfelejtettem. De köszönöm, hogy eszembe juttattad. Jó látni és tudni, hogy onnan fentről vigyáznak ránk.

Azzal kézen fogta a kisfiát és a kutyussal együtt bementek a házba, ahol a megterített asztalon gőzölgő, finom vacsora várta őket.

Első Adventi Angyal: Capella, az Égi Kapu megnyitója (Auriga csillagkép)